Egy nehéz nap éjszakája - Hamburgban

Aligha járunk messze a valóságtól, ha lelki szemeink elé képzeljük az egész éjszakai zsibbasztó, nonstob zenélés után a lépcsőn felfelé, nyomorúságos szállásuk relatív nyugalma felé baktató-tántorgó Beatles-fiúkat – ekkor már Beatles a nevük! – és belehallgatunk szaggatott beszélgetésükbe. Íme!

Paul:

A szentséges édesanyjukat, alig érzem a testemet, mintha egész éjjel egy víziló ült volna a hasamon!

John:

Azt a rohadt kulcsot sem találom sehol.

George:

Hagyd csak, itt van az enyém. Ha ugyan képes vagyok még a zárba dugni. (kinyitja az ajtót és a vert sereg bevonul.)

Stu:

Jaj, lefeküdni, lefeküdni és aludni!

John:

Ne törd magad, haver. Ilyen fáradtan az öregisten se tudna elaludni. Inni kellene valamit.

Paul:

Inni? Még inni? És holnap mi lesz? Meddig lehet ezt így csinálni?!

George:

Igen, meddig? Pedig ezt akartuk, fickók, ez volt az álmunk. Nos, itt van!

Pete:

Nézzétek, srácok, én is alig állok a lábamon, azt mondom mégis, valamit valamiért! Dohány lesz rendesen, ezt el kell ismerni. Igaz, kionthatjuk a belünket is érte.

Paul:

Azt bőven kionthatjuk. Mindegy, végig kell csinálni! Ne feledjétek: már Hamburgban vagyunk, ez már mégiscsak valami! És lehet, hogy egyszer mi leszünk a sztárok! Sőt, biztos vagyok ebben!

Stu:

Fáradt vagy, öreg, nagyon fáradt. De azért csak mondd a hülyeségeidet, olyan jó hallgatni és belemeredni a semmibe.

John:

Tőlem lökhetitek a rizsát, én mégis iszom egyet! (Tölt magának és iszik.) Sőt, még egyet! (Meghúzza az üveget.) Eh…! (Megtántorodik és elejti az üveget. Az egyik heverőhöz támolyog, és ledől ruhástól, majd hortyogni kezd.)

Paul:

Dugjuk el magunkat, krapekok, már virrad. (Valamennyien vetkőzni kezdenek és ágyba bújnak.)